A változás lehetősége mindig benned van – karácsonyi emlékeim

A kádunkban lubickoló pontyok és a plafonig érő fenyőfa

Amikor kislány voltam, a december 24-e igazán mozgalmas nap volt a családunk számára. Egy Tisza melletti kis faluban nőttem fel a két nővéremmel és a szüleimmel. Ott a karácsonyi menühöz még élő halból készült a halászlé és a rántott hal, amit a Tiszából fogtak ki a szomszédos vezsenyi halászok. Így aztán a vacsoránk már egy nappal hamarabb elfoglalta "lakosztályát" a fürdőkádunkban, vígan lubickolva. A nővéreimmel sokat játszottunk velük, simogattuk őket, ennek ellenére valahogy mégis a legtermészetesebb volt a pontyok sorsa, hiszen mindig is így volt. 

Az apukám elment a fenyőfáért, amit mi, gyerekek mindig óriási izgalommal vártunk. Azért drukkoltunk, hogy egy plafonig érő fa érkezzen, ami aztán feldíszítve csodálatos karácsonyfává változott át. Édesapám baltával "beleimádkozta" a tartóba, majd jöhetett a díszítés. Még arra is emlékszem, hogy legtöbbször a szaloncukrok előkészítése volt az én feladatom: kettőt összekötöttem cérnával, majd mehettek is a fára. A fát mi, gyerekek és az édesapám díszítettük fel. Emlékszem, szerettünk kicsit elillanni a "kötelező" fadíszítési munkálatok elől, hogy helyette megnézzünk egy jó karácsonyi filmet. 

Anyukám egész nap a konyhában volt, mi pedig csak a feszültséget éreztük

Ami gyerekként magától értetődő volt, az az, hogy édesanyám készítette el az ünnepi lakomát. Ő már reggel bebocsátást kért a halak "rezidenciájába", és körülbelül este 6-ig megállás nélkül dolgozott. Életemben összesen egyszer láttam őt sírni, és az pont egy december 24-i alkalommal volt. Ez a nap számára a családi kötelezettségről szólt; egy feladatról, ami generációról generációra így volt természetes: karácsonykor az asszony dolga a főzés és a háziasszonyi teendők ellátása, mit sem törődve azzal, hogy ez egy kimerülésig tartó főzésmaratont jelentett.

Mit eredményezett ez? Hogy egész nap ideges és feszült volt. Visszagondolva nem emlékszem, hogy egyszer is mondta volna: "nincs kedvem", "fáradt vagyok" vagy "elég". Azt hiszem, azok a generációs minták, amik a tudatalattijában alaphiedelemként és programként futottak, megakadályozták abban, hogy felismerje: lehetne máshogy is. Bármennyire is próbált a lélek testi tünetekkel üzenni, a tudatalattiban raktározódott negatív programok ezt felülbírálták, és parancsként közvetítették az üzenetet: "de akkor is ezt KELL csinálnom", hiszen nem ismert más verziót. 

Rájöttem, hogy én is pontosan ugyanúgy feszülök, mint ő

Miután megismertem a férjemet, már abban az évben én készítettem a családja számára az ünnepi lakomát – több fogással, pontosan úgy, ahogy az anyámtól láttam. Minden karácsonykor bennem is elindult a feszültség: kész leszek-e időben? Tényleg csillog-villog-e az egész lakás? Minden TÖKÉLETESEN sikerül-e? Emiatt én is ideges, feszült és ingerült voltam, pont úgy, mint az anyám. Ezt a mintát láttam, ez volt a program, amit átvettem, és a tudatalattim számára ez volt a komfortzóna. 

Közben belül lázadtam, mert inkább a kislányommal játszottam volna, és vágytam arra, hogy a karácsony nyugodt, békés hangulatban teljen. De nem ismertem a módját, hogyan lehetne ezt végre másként csinálni. Azt hiszem, így visszagondolva, ezt érezhette az édesanyám is.

45 évesen mondtam ki először: idén én is számítok

2024-ben indult el bennem a változás. 45 éves lettem, és akkor legbelül éreztem, hogy változtatni szeretnék az életemen. Célokat tűztem ki, bakancslistát írtam, összeírtam a vágyaimat, és ezáltal sok év után először elkezdtem ÚJRA MAGAMAT VÁLASZTANI. Az intuícióm vezette a tollamat, és részletesen megfogalmaztam, min szeretnék változtatni. Arra jöttem rá, hogy ha az ember meghallja, mit súg a belső hangja vagy az intuíciója – hívjuk bárhogy –, szóval ha odafigyel, tudni fogja, mit szeretne tenni. A "hogyanra" nem kell tudni a választ, az az Univerzum vagy Isten dolga (mindenkinek a saját hite szerint). 

Nem tettem mást, mint egyre több helyzetben gyakoroltam az elengedést. Elengedni a perfekcionizmust a lakás tökéletes tisztaságával szemben, vagy anyukaként jobban alkalmazkodni a kislányom ritmusához – hagytam, hogy merjen, menjen és felfedezzen. Először piszok nehéz volt, mert a belső programok próbáltak visszanavigálni a régi, megszokott módszerekhez.

Így írhatod át te is a belső programjaidat 

De ekkor már ismertem és magamon is alkalmaztam a Sorsátalakítás módszerét, mellyel megvizsgáltam azokat az alap hitrendszereket és programokat, amelyek a tudatalattimban működtek. Ezeket megszüntetve és pozitívra cserélve elindultam egy új, boldogabb és mindenképpen nyugodtabb jelen felé. 

A hozzám fordulóknak úgy szoktam ezt magyarázni, hogy az intuíció gyakorlása olyan, mint a sport a fitneszteremben. Minél többet jár oda az ember és végzi a gyakorlatokat, annál inkább meglátszik a testén az izmosabb felépítés. Az intuíció esetén: minél gyakrabban tudunk befelé figyelni és elcsendesedni, annál könnyebben fogjuk meghallani az őszinte útmutatást megérzések vagy gondolatok formájában. 

A régi minták helyét átvette a szabadság, amit az anyukámnal közösen élünk meg

Hogy visszakanyarodjak a karácsonyra: tavaly elmondtam a családnak, hogy én bizony most nem szeretnék nagytakarítást, csak a hétköznapokban is szokásos rendrakást. Nem lesz három fogás sem, csak egy főétel, a desszertet pedig vesszük valahol. És képzeljétek el, egyáltalán nem volt lelkiismeret furdalásom! Helyette kimentünk a gödöllői főtérre megnézni a gyertyagyújtást és a vásárt, koncertet hallgattunk, így végre sokkal többet tudtam a családommal lenni, és kevesebbet a konyhában. Ami a legjobb: végre nem voltam feszült és ideges. Elengedtem a megfelelést másoknak, de leginkább önmagamnak, és ez rendkívül felszabadító volt.

Az idei karácsonyt már úgy tervezem, hogy csak rövid takarítás lesz. A levest a kislányom találta ki: gyümölcsleves, ami kb. 10 perc alatt elkészül. A desszert pedig mirelit torta, ami szerintem isteni; csak bevarázsolom a sütőbe, és percek alatt megsül. Így lesz időm a kislányommal még több anya-lánya programra, például korcsolyázni, amit csak a téli szünetben szoktunk, vagy esti sétát tenni, megcsodálva a házak kivilágítását. 

Amikor felismerünk egy negatív mintát vagy hiedelmet, amit meg szeretnénk változtatni, az a megoldás és a felszabadulás első lépése, hiszen a tudatalattiból a tudati szintre kerül. Ilyenkor történik az, hogy ráeszmélünk: "Úristen, most pont úgy mondtam vagy csináltam, mint az anyám vagy az apám!" Megdöbbenünk, de sokszor mégsem tudunk máshogy működni.

A Sorsátalakítással pontosan ezeket a negatív programokat keressük meg, írjuk át pozitívra, és töltjük be azokat az érzelmeket, amik által megszűnik a nehéz érzés: "ez így nem jó, de akkor mit csináljak?".

A válaszok és lehetőségek mindig is körülötted és benned vannak, csak a tudatalatti programok nem engedik, hogy meglásd őket. Ahogy ezeket feloldjuk, kinyílik a világ: bátrabb és magabiztosabb leszel, és jönnek a lehetőségek, amikre a belső hangod már súgni fogja: "ez a te irányod". Minden lépéssel közelebb kerülsz a nyugalomhoz, hiszen tudni fogod, hogy ez a te utad. Nem kell látnod a pontos végcélt, az irányt érezni fogod, és ez pontosan elég.

Ahogy benned átalakulnak ezek a mintázatok, úgy hat ki az energiájuk mindenkire, aki kapcsolódik hozzád. Ha például az édesanyámat nézzük: nemrég kérte, hogy ne náluk gyűljön össze a család a szentebédre. Azóta felváltva az egyik nővéremnél vagy nálam tartjuk, ő pedig vendégként végre el tudja engedni magát. Nem kell ugrálnia, mint annyi éven keresztül – az elengedés tehát nála is megtörtént, úgy, ahogy számára a legmegfelelőbb. 
 

Azt tanultam meg, hogy soha nem késő megállni. A szabadság ott kezdődik, amikor elengeded a régi elvárásokat, és végre magadat választod. Merj változtatni – megéri.

"A karácsony nem attól lesz tökéletes, hogy minden a helyén van, hanem attól, hogy mi magunk ott vagyunk benne – jelenlévő szívvel, nyugalommal és szeretettel."